Immáron második 7végénket fogjuk Németország nyugati szívében eltölteni. Lassan, olykor gyorsan telik múlik az idő, tegnap még piros emeletes buszok, ma már színes villamosok hangjára ébredek. Ígértem, s bizony nagy szeretettel meg is osztom Veletek, mi minden csodadolog történt velünk eme röpke két hét alatt.
Vasárnap abszolút a szó szoros értelemben "hulla" fáradtan dőltünk a repülőgép ülései közé, s bizony szinte semmire sem emlékszem az egy órás útból, cask hogy már mondják is, herzlich willkommen in Düsseldorf...Ugyanis az utolsó napok lázas esti pub-os beszélgetésekből, vacsorákból álltak. Amiért hálásak is vagyunk, hiszen oly sok ember szeretett volna látni Bennünket így utóljára (nem mintha olyan messze költöznénk :) herzlich willkommen for everybody anytime :) ) s bizony még így sem sikerült mindenkivel összehozni a randit, de alvási óráink száma úgy 4-5-re tehetőek a 4-5 nap magasságát nézve. Bizony. S már csak vonszolni tudtam magma s belevetni ágyikómba "A" hotelben, aminek egyébiránt is valami ilyesmi volt a neve, "A hotel". Egy kis szundi után nyakunkba vettük a várost, s bizony meglepődve, de annál nagyobb örömmel tapasztaltuk, hogy a németek tiszteletben tartják a vasárnapot, így szinte minden üzlet, bolt zárva csodálkozott új városlakóira. Így igazából csak sétáltunk, s természetesen egy hangulatos kis étteremben elfogyasztottuk első vacsoránkat, ami ugyan nem egy nagy frankfurti kolbász lett, mindinkább egy nagyon finom olasz pizza. Ugyanis ráleltünk a belvárosban egy hangulatos utcára, ahol olasz, spanyol, brazil s portugal éttermek követték egymást, s az olasz nemzetiségű pincérrel kedves beszélgetésbe keveredve máris informálódni tudtunk lakásárakról, kerületekről, emberekről. De egyébként ezt megelőzve el kell meséljek nektek egy nagyon példaértékű történetet, ami a reptérre megérkezve történt velünk. Ha az ember azt gondolná, hogy társai nem figyelnek, s önzőek, akkor csak erre kell gondolni. Düsseldorfnak két reptere van. A központi reptér, a harmadik legnagyobb légiforgalmat lebonyolító az országban, Berlin s Frankfurt után, 15 (bizony) azaz tizenöt perc alatt be lehet érni a belvárosba a vonattal. Természetesen mi nem erre a reptérre érkeztünk, mi a D-Hahn airport-ra érkeztünk, s nagyban javaslom, hogy azért mert valami olcsó, nem biztos, hogy jó is. Mi ugyan azért választottuk az erre a reptérre érkező légitársaságot, mert kedvezményünk volt, de bizony az elkerülte a figyelmünket, hogy alapesetben több mint egy óra az út a belvárosig, vasárnap pedig akár 4 óra is lehet. Ugyanis amikor megérkeztünk, akkor már nem tudtunk felszállni a reptér s a vonatpályaudvar között közlekedő buszra, így a következő pontosan 2 óra múlva akart volna jönni. Ha egy nagyon kedves spanyol úriember, halván hogy mi angolul beszélünk oda nem jot volna hozzánk, s megkérdezte, hogy mit szólnánk ahhoz, ha közösen bérelnénk egy taxit a pályaudvarig, s neki diákjegye van a 12 perccel később induló vonatra, ami annyit jelent, hogy ha elérjük, akkor vasárnap lévén ő s még két "felnőtt" vele ingyen beutazhat a városba ??? no akkor ott ragadunk órákig.
No persze hogy igent mondtunk, beugrottunk egy taxiba, 11 perc alatt ott is voltunk az állomáson, s olyan Ágisan a táskámat lengetve: stop! Halt! We are coming!!!!!!!!! ordítással pont, de tényleg pont elértük a vonatot. Egy kis csönd követte eme pillanatokat, de aztán szóbaelegyedtünk spanyol barátunkkal, aki elmesélte, hogy egy évre jött tanulni ebbe a városba, egy ismerősét volt meglátogatni Londonban. Nem beszéli a nyelvet, de reméli, hogy megtanulja. Másodállásként egy nemzetközi cégnél dolgozik, (aminek a címét meg is adta nekem, de sajnos csak diákokat vesznek fel, mindenesetre köszönet érte) s szeret itt lenni. Ugyan elmondta, hogy ezt a gyors taxi-vonatelérést egy némettel nem igazán tette volna meg, mert hogy ők nagyon megfontoltak, nem igazán spontánok (ebben van valami) de látta, hogy mi nem idevalósiak vagyunk, így gondolta tudunk egymáson segíteni. S milyen jól is tette. Köszönet s hála érte.
No eme kis szösszenet után visszatérve a 7köznapokra. A lakáskeresés picit képlékeny volt, no nem azért mert hogy nem lennének, hanem azért mert a németek bizony valóban alaposak. Munkaszerződés hiányában (sokszor akár 6 hónapot is le kell igazolni nekik) nem igazán szeretnék odaadni azt a lakáskulcsot. Viszont pl. bankszámlát nyitni lakcím nélkül nem lehet. Munkahelyhez be kell jelentkezni a körzeti hivatalba, de ott hogy regisztráljanak címünknek kell lenni. Szóval ez egy picit komplikáltabb, mint anno Londonban volt, így az első nap gondterhelten néztünk a jövő elé, de valóban csak picit. Azért felkészültünk mi mindenre. Hétfőn a másik felem ment a munkahelyére, ott megtudta, hogy átveszik, természetesen, de szükségük van a címre, meg a mindenre. Hazafelé bandukolva az egyik ház ablakából zu vermieten feliratot láttunk, s azonnal tárcsázva a számot egy kedves öregúr kapásból mutatott 3 lakást (úgy vélem a fél utca az ő birtokában van) s kedden kifizetve a kaukciót, a kulccsal a kezünkben vigyorogva bandukoltunk kijelentkezni a hotelból.
A lakás teljesen üres, itt általában úgy adják ki őket. Így jelenleg egy matraccal, s azóta beszerzett asztallal, két székkel s egy csudi kanapéval büszkélkedünk. Ami nekem nagyon tetszik, hogy itt rengeteg használtbútorkereskedő van, s valóban jutányos áron lehet egészen jó állapotban lévő darabokra szert tenni. A két hét alatt be is jártunk szinte minden kerületet, feltérképezve őket, s bizony a kanapénk is egy ilyen körút kapcsán került birtokunkba nagyon szuper áron. A többi pedig majd jön magától. Kreativitásom kezd beindulni, s el sem tudom nektek mondani, hogy mennyire élvezem a több, mint 3 év szobában lakás után eme lakás tisztaságát, csendjét. Mindent. Semmi különleges nincs benne, egy öreg bérlakás 4-ik emeletén lévő 60nm-es lakás. Két hatalmas szobával, nagy ablakokkal, s egy erkéllyel. De nekem ez maga a paradicsom. S szépen lassan megtelik élettel, apró kiegészítőkkel. Karácsonyra szuper lesz! Gyertek s nézzétek meg saját szemetekkel! Mindenkit szeretettel várok!
Így telnek az első napok. Most már elkezdtem állást is keresni. Ilyen sem volt még soha az életemben, hogy nem kellett azonnal találni s így elvállalni bármit. Szerencsére a jó sorsom egy kis időre a hátam mögött áll, de természetesen nem ültem le. Ma már voltam egy állásinterview-n. Mivel a németet még akadozva, s nehézkesen beszélem, ezért úgy gondoltam az angolom miatt olyan lehetőségek után nézek, ahol ezt hasznosítani is tudom. Így beadtam a jelentkezésem egy légitársasághoz, mint az a bizonyos légiutaskísérő. :) S bizony ma nagyon jó napom volt. Felvettek. De én nemet mondtam. :) Hogy miért az többlépcsős. Egyrészt 6 hétre Berlinbe kellett volna utaznom egy tréningre, persze ez később megtérült volna, de nekem ez most nem megoldás, így azt mondtam, köszönöm, nem. De ez a nap egy nagyon nagy megerősítés volt, s szükségem is volt rá.
Lévén, hogy németül még csak pötyögök, így angolul kezdtem el beszélni, s bizony meg kell, hogy mondjam, hogy nagyon hálás vagyok azért a 3 évért, amit Londonban töltöttem. Mindenért. A nyelvért. A tapasztalatokért. Az emberekkel való kapcsolatért. A soha el nem fogyó hitért. Hogy semi sem lehetetlen. Itt, ma ezek között a jobbára fiatal leanyzók s fiúk között egy picit talán idősnek éreztem magam, bár említvén életkorom nem akartak nekem hinni. (ez azért jól esik ám) De az egész hozzáállás a munkához, ahogy beszélünk dolgokról, annyira látszott, hogy egy picit más vagyok...s itt ne értsetek félre, nem a nagyságomat szeretném szinesíteni. Biztos vagyok benne, hogy sok huszonéves jobban beszélt angolul s műveltebb is volt mint én, de a szituációs gyakorlatokban nyújtott spontán válaszaim, s szünetben folytatott röved beszélgetések megerősítettek egy picit magamban. Igenis megérte az eltöltött idő pudingföldön. Már megint többet kaptam, mint amit érdemelnék...
S ez kellett, köszönet érte. Talán London egy fajta előképzés volt, ami után minden sokkal tisztábbnak (a szó szoros értelemben is :) ) tűnik itt, de valószínűleg én magam is egy kicserélt ember vagyok. Egyik kedves fiúval folytatott eszmecserém megerősített abban, hogy a németek abszolut nem mozdulnak szívesen az országukból. Beszélik az idegennyelveket, nagyon is magas szinten, képzettek is, de pl. az amit én-mi csináltunk, csinálunk, hogy egyik napról a másikra költözzenek el egy másik országba, hotelban lakjanak s kezdjenek előlröl mindent, ez csoda számba megy náluk. De meg is lehet őket érteni. Közös nevezőre jutottunk, miszerint is nekik nincs szükségük elmenni. Mindenük megvan, így csak az igazán kalandos német pajtás utazgat, a többség marad, akár egész életében egy városban, faluban.
Valahogy így telnek a csendes napok. Jó itt. Szerdán megyek megint egy állásinterview-ra. Tessék gondolni rám. S közben tanulom a nyelvet, bútort újítok fel, készülök az őszre (holnap herbst festival!!!!) s egyre közelebb kerülök álmaimhoz, melyért igazán hálás vagyok. Vigyázzatok egymásra. Sok sok szeretettel gondolok rátok!
