II.

- Magány vagy egyedüllét? - törte meg a csendet William.
Paola, a huszas éveiben járó leány egy félrehúzott szájrándítással jelezte, totálisan mindegy neki, a lényeg ugyanaz. Magányosan egyedül vagy egyedül magányosan? Teljesen idiótának néz ez a fószer?
- No... - sürgette válaszadásra páciensét a doktor. - Mozgassa meg azokat a kerekeket? Melyiket választaná szívesebben?
- Az életem nagy részét egyedül töltöttem. S az esetek többségében nem éreztem magam magányosnak. Így értelemszerű mit választanék. De ez elég értelmetlen kérdés. Ezzel nem megyünk semerre. Ma sem. - hadarta  földre szegezett tekintettel.
Doktor elengedte a füle mellett ezt a kis jelentéktelen szösszenetet, s tovább folytatta:
- Miért nem érezte magát magányosnak?
- Mert elvoltam a saját kis világomban.
- Milyen világban?
- A magam által alkotott világban.
- Miért volt szükség alkotni egy világot? Amiben élt nem volt megfelelő?
- Szórakozik velem? - emelte fel hirtelen a leány a fejét. - Nagyon jól tudja, hogy miért.
- Nem. Igazán nem tudom, hogy miért.
- Már ezerszer elmondtam. Iszonyú volt.
- Mi volt iszonyú.
- Ami körülvett, az! - szinte már ordított a leány.
- Mondja ki. - felelte halkan a doktor.
- Nem mondok semmit ki. Azért, hogy igazoljam csodás tehetségét doktor úr, mennyire hatalmas is a képessége felcseszni az agyam ilyen hülyeséggel? Azért lennék itt, hogy végre megnyugodjak, velem ezzel a jól bevált "mondjuk ki dumával" nem megy semmire. Mindketten tudjuk, hogy mi volt szörnyű. El akarom felejteni nem kimondani! - üvöltötte most már fennhangon a leány.
- Miért az egyedüllét? - ismételte a doktor.
- Behalok magától. Komolyan. Oké. Úgy is unatkozom. S hát adjuk meg az esélyt, hogy valami értelmes célja van annak, miért kérdezgeti ilyen álhatatosan ezt.
- Igazán köszönöm. - hangzott a kissé cinikus válasz a szemét vidám mosolyra húzott doktor felől.
- Nos? Ennyit még senki nem kérette magát.
- Mert egyedülleni nem fájdalmas. Ha egyedül vagyok mindig vissza tudok menekülni a világomba. Ha magányos vagyok, akkor fázom.
- Mikor magányos?
- Most már aztán tényleg kezd felidegesíteni?
- Mikor magányos? - kérdezte egyenes határozottsággal a doktor.
- Például most, amikor úgy érzem, hogy senki nem figyel rám igazán. Meg tegnap, amikor hazaértem, s a postaládám üresen grimaszolt rám. S amikor felhívtam a "wanabe" baratnőmet s közölte, hogy most nem ér rám mert pasizik. S amikor nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, s nincs senki akit megkérdezhetnék! Senki! Érti? Tudja maga mi az hogy senki? Én magam is egy nagy senki vagyok! Senkinek nem hiányzom. Akár meg is halhatnék hónapokig nem találna rám senki.
Csend.
- Most mi van? Miért nem kérdez okosat?
Csend.
- Hahó? Beszélgetünk vagy sem?
Csend.
- Oké. Remek játék. Miért kérdezget ilyen baromságokat. Előbb gondolkoznia kellene mielőtt feltesz meggondolatlan kérdéseket. - farkasszemet néznek egymással. A leány vág egy grimaszt. Olyan nagyon gyerekeset. Csak a kiöltött nyelv hiányzik. Az orvos mosolyra húzza a száját.
- Oké. Maximum egy hónap lenne. A szomszéd néni minden hónap 5-én becsengett leolvasni a vízórát. - húzza meg a vállát a leány. - Egyébként maga miért a magányt választaná?
- Miből gondolja én azt választanám?
- Mert én mindig rosszul válaszolok. S maga a bölcs sokat tapasztalt doktor. Hát halljuk a helyes választ.
- Először is helyes válasz nincs. - húzza ki magát a doktor. - Másodszor is mindenkinek szüksége van magányra. Még Robinson Crusoe-nak is. A fizikai egyedüllét nem azonos a magánnyal. S amikor arról beszél, hogy elvonult a maga kis világába akkor pontosan abba a szent helyre menekült, amit csakis maga ismerhet. Ahova senki más nem léphetett be, csakis maga. S ez így volt jól. Ez segítette túlélni a mindennapok szürkeségét. Maga nagyon szerencsés ember.
- Baromira...
- Nekem közel 70 év komoly munkálás után sem sikerül minden esetben megtalálnom a saját magányom helyét. - meghúzza a vállát. - Tudom, szar ügy. Dolgozom rajta.
- Ha annyira szerencsés vagyok, akkor miért érzem magam ennyire pocsékul? Minden egyes pillanatban, ha rámtör a szomorúság, akkor gondolatban menekülök vissza oda, ahol mindig is védve éreztem magam. De mostanában nem ugyanaz az érzés. Ideges leszek.
- Mire lesz mérges?
- Saját magamra, hogy hogy lehetek ilyen idióta s gyerekes, hogy nem tudok normális lenni, mint a többiek. Hogy nekem álmodozni kell, meg a fél életemet az ágyon fekve behunyt szemmel töltenem.
- S mit csinál ilyenkor?
- Hát felkelek s neki állok valami olyasminek, amit a normálisék, magukfajták csinálnak.
- Like?
Felhúzott szemöldök...
- Példa...mondjon egy példát...
- Oké Mr. Puding....hát nekiállok olvasni. Meg filmeket nézni. De mondjuk abból is olyat nézek mindig amit más soha szóval ez nem számít bele.
- Miből gondolja, hogy más nem nézi?
- Hát mondjuk mit gondol, hányan látták a Zöld hentesek c. remekművet.
- Miről szól?
- Két semmere sem haladó, a munkájában nem igazán sikeres hentes véletlen folytán a villanyszerelőből készít kolbászt, amit a környék lakói imádnivalónak tartanak s ennek hatására folyamatosan be kell szerezni a "kolbász" húst, hogy az üzlet szépen gyarapodjék. Nem hiszem, hogy ezt minden normális ember gyomra bevenné...
- Nem...én sem hiszem.- s közben lefirkatn valamit a jegyzetfüzete szélére - De térjünk vissza. Szóval az Ön által annyira lenézett s unalmasnak tartott normálisékhoz menekül az eddig kényelmesnek tartott világából, csupán azért, mert már nem érzi ott jól magát.
- Mi mást tehetnék? Nekem is lehetnek gyenge pillanataim...
- Minden bizonnyal. De mit gondol arról, ha kreálna egy másik, magának is tetsző világot amiben újra szuperul érezné magát.
- Minek, ha már egy megvolt. Annál jobb nem lehet. Paradicsom is csak egy létezik.
- Paradicsom s Pokol között csak egy vékony létra van s elég könnyen törnek azok a lécek. Maga így képzeli el a Paradicsomot? Ahol unatkozik s nem érzi jól magát.
- Nem egészen.
- Akkor itt az ideje, hogy nekiálljon egy újat teremteni. Mára befejeztük. - hangzott a doktor lelkes válasza. - Ha megbocsájt. Sietnem kell. Van két jegyem a Super c. filmre.
- Milyen film ez? Nem hallottam róla.
- Áhhh. Csak egy szerencsétlen félnótás, akit elhagyott a felesége bánatában az általa annyira kedvelt képregényhősnek, Crimson Bolt-nak öltözik s szuper hősként védelmezi a városlakóit. Egy alacsonyköltségvetésű az emberi emócióra épülő film. Nem hiszem, hogy a maga gyomra bevenné. Tudja, minekünk normálisaknak is lehetnek gyenge pillanatai... http://www.youtube.com/watch?v=ctcURFb7XE4
Találkozunk jövő héten.
Ezzel az ülés végetért.

I.

A szobában körülvevő sűrű fekete levegő majd megfojtott. Őrült sebességgel rohantam az erkélyajtóhóz s mint egy az utolsó pillanatban a felszínre törő fuldokló ittam a hajnali fényeket. Csípős, maró hideg volt. Nap sehol. Nap? Napok óta se színe se hanva. Csak a párás, ködös leheletet ölő reggelek.
Krrrr...krrrr....új barátom, egy seszínű keselyű mutatta megtépett tollazatát, amint lassan tett egy majd még egy kört fejem fölött.
- Türelem barátom. Nem kell sokáig várnod. - köhintettem s köptem egy nagyot a nagy semmibe. Dohány után kotorásztam a zsebemben, de csak egy félbeszakadt papirt s a filtert találtam. Kezem remegése s ujjaim  tehetetlen bütykössége ellenére nagy nehezen összesodortam egy-harmad cigarettám, s finom, lassú mozdulattal rágyújtottam. A papír lángrakapott, füstje marón csipte szemem. Krrr-krrrr tett még egy kört felettem majd pontosan velem szemben a levegőben megállt. Tekintete megfagyasztott. Zümmmmmmmmmmmm egy versenyautó száguldott el a ház melletti úton. Kezemen a szőr égnek állt, krrr-krrr mozdulatlanul bámult. Bámult! A spangli kiesett a kezemből. Egy pillanatra elképzeltem amint rámveti magát s egy gyors mozdulattal kivájja bal szemem.
- Thomas! - egy elnyújtott vékony hang sejlett a bal lábam melöl.
- Tsss...megfázol. Mars vissza az ágyba. - válaszoltam.
- Nem tudok aludni.
- Megint ugyanaz? - kérdeztem.
Bólintott. - De ma már beszéltünk is. - szeme izgatottan csillogott.
- Na gyere, bújunk vissza s elmeséled.
- Oké.- s eltűnt a szoba sötétjében.
- Veled pedig később számolok - fordultam Krrr-krrr felé, de a felkelő Nap vakítóan sütött szemembe s csak hunyorítani tudtam.
- ...jó reggelt...