Dharmacsakra, avagy "Dharma kereke", a nemes nyolcrétű ösvényt jelképezi. A napokban kicsit elmélyültem a buddhizmus, mint filozófiai világnézet bugyraiban, így választódott mai bejegyzésem címe.
Nem gondolom, hogy én lennék a következő szerzetes, márcsak hóbortos s sokszor kiszámíthatatlan létem miatt sem. De a meditáció, a csend hatalma, a bölcsesség szelíd felismerésének moraja tudattalanul s lassan lassan tudatosan is vágyott részét képezi életemnek. Még akkor is, ha a vágy, mint olyan egy elhívatott buddhistanak pont, hogy a kisértést jelenti. S itt találkoztam az első lépcsővel, ami ellenszegülést váltott ki belőlem.
Buddha szerint nagyon fontos a négy nemes igazság belátása.
A lét szenvedés, a szenvedések oka a vágyban rejlik, a vágyak megszüntetése a szenvedést is megszünteti.
Tömören, s velősen.
Akkor én megbuktam. Engem jobbára a vágyaim vezetnek s hajtanak előre. Szenvedélyes emberként lételemem megélni, megérezni, megízlelni a dolgokat körülöttem. S még akkor is, ha mogyorónyi agyammal tapogatom én, vajon Buddha mit is szeretett volna tanítani, hogy a sok helytelen vágy, ami erőszakot, kegyetlenséget s ezzel együtt szenvedést, szomorúságot s feketeséget hoz a világra, jobb ha kiöljük magunkból, mint erővel tápláljuk azt, igaz s valós. De ezzel együtt bennem kérdéseket szült.
Vajon nem sebezhetőségünket akarjuk ezzel megszüntetni? Ha nincs vágy, nincs csalódás. Ha nincs csalódás, nem sebződünk meg. Ha egyre jobban sebezhetetlenekké képezzük magunkat, egyre kevesebb fájdalmat érzünk. Ennyire egyszerű lenne? Bizonyára nem.
Véleményem szerint mindezzel együtt az örömet, az elégedettség érzését, a szenvedélyt is kiöljük magunkból. Szerintem. Persze hiszem, hogy ha pár hónapra bevonulnék egy kolostorba, bizonyára javamra szolgálna, mint káromra, s a kérdéseimre is választ kapnék más megvilágításból, de én abszolut nem azon szeretnék dolgozni, hogy megszüntessem a vágyaim. S a szenvedést sem akarom elkerülni. Ezzel kapcsolatban figyelmetekbe ajánlom ezt a nagyon hasznos kis előadást, melyet a napokban sikerült meghallgatnom. Amellett, hogy megszerettem ezt a hölgyet, angyali pofa, nagyon tetszik ahogy beszél. Itten is lenne az előadás.
http://www.ted.com/talks/brene_brown_on_vulnerability.html
A sebezhetőségről beszél. Arról, amitől olyan sokan félünk. Az élet bármely területén. Ha valami fáj, az nem jó. A fizikai fájdalmat így-úgy orvosolni tudjuk. Borogatások s kenőcsök ezreit találjuk egy egy horzsolásra. De mi a helyzet ott belül? Ha odament ég, mar, hogy a mellkasodat széttépnéd, mert a fájdalom gombocként nyomul felfelé s elhomályosít minden épértelmű gondolatot? Igen. Ilyenkor valóban jó Buddha-nak lenni. Hogy megtanuljuk a technikát, mellyel a haragos tengert is lecsillapíthatjuk, anélkül hogy Jézust játszanánk. Az, hogy kerüljük a rosszat, ezzel egyetértek. Az, hogy behunyjuk a szemünket, s arra hivatkozva, rövid az élet, figyelmen kívül hagyjuk, a rossz létezik, s körülöttünk lebeg, nem értek egyet.
Az, hogy tartózkodjunk a hazugságtól s mások bántásától, követőnek vallom magam, de attól, hogy ne halljuk meg a másik rosszindulatát s kegyetlenségét, attól hányingerem lesz. S folytathatnám. De ezek a dolgok mind mind fájdalmat okoznak. Kiállni sokszor csak magunkért, hinni valamiben, ami a másiknak elképzelhetetlen, az bizony sok sok fájdalmat cipel az úton. De ezek a tövisek adnak értelmet az útnak. S az a képességünk, hogy emberek vagyunk, azt teszi lehetővé, hogy a tövist nem csak szúrásra, hanem kaparásra is használhatjuk. Lekaparhatjuk vele az évek, évtizedek alatt ránkrakódott megszokások okozta tévhitet. Lenyúzhatjuk vele az örökös rosszindulatot, az önzőségünk, hogy csak mi létezünk s senki más.
Azt mondják, hogy a bölcsesség korral jár. Van benne némi igazság, de szerintem ezt sokan félreértelmezik. Azt hiszik, azzal, hogy idősebbek lesznek, s jobban "kezelik" az őket ért fájdalmakat, saját maguknak hazudnak. Az évek során nem a fájdalmat tanulták meg kezelni, hanem azt elviselni. A maguk köré húzott sebezhetetlenség védőfala olymértékűre dagadt, hogy sokan már nem is érzik. Kiegyensúlyozottnak s nyugodtnak tűnnek. De számomra ez hazugság. Mert ami fáj az fáj. A gyermek toporzékol, üvölt ha bántják. A felnőtt tűr, s elvisel. A gyermek hangosan felnevet, ha valami tetszik neki. A felnőtt pedig még mosolyogni is elfelejt, ha valami mókásat lát s megnézi az étteremben mellette hangosan felnevető egyént, hogy vajon miért nyerít s zavarja meg az ő csendes szeánszát.
Ahelyett, hogy ha fáj, elmenne egy elhagyatott helyre, s kiüvöltené magából a fájdalmát, sírna, toporzékolna, meggyászolná ami érte, ahelyett elnyomja, s rávetíti a mellette élőkre. Ez nem helyes. S egyre több Mr. Spock jön létre, aki választja a Vulcan létet. (StarTrek, Mr. Spock, félig human félig vulcan, vagyis az érzés, mint olyan nem létezik, minden a logikán alapszik)
Tehát mindent gondolataink határoznak meg. Eldöntjük vajon mi logikus, mi helyes. Ha nem tudjuk eldönteni, megtanítják nekünk. A zöld kártya azt jelenti szabad, a piros meg, hogy nem. S követjük, mert így egyszerűbb. A szabad akaratunk kezd eltűnni úgy, hogy azt mi választottuk szabad akaratunkból. Hipnotizálva vagyunk, hogy mindent egy nagy boldog maszlagban lássunk, s közben leéljük az életünket úgy, hogy nem is éltünk.
Én már nagyon rég, azt hiszem tudattalanul a szegény földi emberi életet választottam. Minden velejárójával együtt. Próbálkoztam rövid vagy hosszú ideig elfolytani s az általam jónak vélt értékrend szerint rendezni mindennapjaimat, de szerencsére megbuktam.
Arra bátorítalak benneteket, hogy merjetek élni, érezni, lélegezni. Tegyetek le a vulcan léttel, s ti is megtapasztaljátok, hogy érezni jó. Még akkor is, ha le kell menni, s meg kell tapasztalni a sötétséget...
https://www.youtube.com/watch?v=pAsan_sjsxw
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése