Tüskevár

Jaaajjjjj...elmúlt az eső s kinyitottam az ablakomat. Imádom az eső utáni illatot. Tele van energiával, életerővel, tisztasággal s ártatlansággal. Ennél jobban csak a reggeleket szeretem, de most igazából késő délután van. Egy cimborámat várom látogatóba. Azért jó dolgok is vannak ám, ha valaki balesetet szenved. Sok sok kedvességet, törődés ezer s ezer formáját zsebelheti be az emberlánya. S például mogyorós csokit is. Amit malyszolgatok. Szeretem a nagymogyorós csokoládét. Letörök egy darabot, s hagyom, hogy elolvadjon a számban a krémes csoki s megpróbálok minél több mogyorót összegyűjteni úgy, hogy ne zúzzam őket össze. S mikor már nem megy több, krakk...egy roppantással összeaprítom őket. Szeretem, úgy ahogy a Tüskevár c. ifjúsági regényt is. Sokaknak csak egy a sok kötelező olvasmány közül, de nekem sokáig maga volt a Biblia. Imádom minden sorát, s érzem minden szavaban az illatokat, a gyerekkoromat, az emlékeimet. Nem tudom, hogy azért e mert ott nőttem fel pár kilóméternyire a nevezetes vártól ami valóban csak egy fantázia lehet, mert nem hogy várat de még kőkupacokat sem fedeztem fel. De a Zala folyó. A Kis-Balaton. Bizony azok nagyon is valós dolgok. Alsópáhok egy piciny falucska volt az én időmben, mára már forgalmas jobbára németek által kedvelt turistaközséggé nőtte ki magát. Ennek a falunak is majdnem a legeslegvégén nőttem fel. Hálát adok érte. Biztos megvan a varázsa egy forgalmas város betonrengetegében való felcseperedésnek is, mint minden másnak. De a konykánkból reggel kilépve, a nagymamámhoz való felrohanásom közbeni apró momemtumok, mint például a nedves fű okozta víz a szandálomban, vagy az aranyeső virágjának illata s a szomszéd kutya rohanása a kerítéshez, s a domboldalról hátammögött elterülő berek finom ébredése szinte minden egyes nap eszembe jut. Ezért is lesz majd kertes házam kis kerttel, ahol reggelente mezítláb tudok rohangászni. Addig pedig marad a Tüskevár, mert emlékezni jó, még ha néha tele van tüskével is.
Azt tudom egyszer például baracklekvárt főztünk be édesanyámmal, akkor már csak ketten voltunk szerintem, s a pár szomszéddal odébb lévő Sebestyénék méhraja, mert hogy Sebestyén papa méhészettel rendelkezett, hát bizony az összes méh a konyha ablakán szeretett volna mélyebb ismeretekre szert tenni a finom gőzölgő kondérból. Nem emlékszem nagy tragédiára. Sebestyén papa jött, összeszedte őket, mi pedig főztünk tovább. De például arra is emlékszem, hogy sokat voltam egyedül. Talán én voltam az egyedüli az osztályban aki nem várta a nyarat kellő örömmel, s augusztusban visszaszámlálta a napokat s minden nap legalább háromszor megszaglászta a frissen bekötött füzeteket s a táskába belepakolva "iskolásat" játszott. Pedig a suliról nincsen sok jó élményem. De ott legalább nem éreztem magam egyedül. Szerettem tanulni, s ebben sokat segítettek tanáraim, akikre a mai napig szeretettel gondolok. Matild néni volt az osztályfőnököm, magyar s történelem tanár. Miatta egy darabig töri tanár szerettem volna lenni, de hamar lemondtam róla. Klári néni az énektanárnéni, aki egyszer csodát mívelt velem. Tisztán emlékszem. Az énekkar tagja voltam, jobbára ott középen, inkább szoprán, erős mezzoszoprán. Szerettem énekelni. A nagymamám mindig énekelt. Népdalokat. Imádta. S sokszor esténként kérte, hogy ne menjek haza, énekeljünk együtt, s tanított egy csomó dalra, s bevallom most nem sok jut teljesen eszembe. Ez szomorú...de a hangja a fülemben van.
No de. Az énekkarban nem voltam kiemelkedő, a kar tagja voltam. De egyik nap Klári néni odajött s megkérdezte, hogy lenne e kedvem elmenni népdaléneklési versenyre. Azt mondtam, oké. Mint általában mindenre. Aztán utána főhet a fejem, hogy tudok eleget tenni az okénak. Elkezdtünk készülni rá. Három dalt kellett választani, azt kellett aztán előadni a keszthelyi zsűri előtt. Nem emlékszem nagyon a próbákra, csak hogy egy leányzó, aki alattam járt egy évvel, csodásan énekelt egy dalt. Örültem neki, nem voltam féltékeny vagy ilyesmi, teljesen más kategóriába tartozott. Hideg reggel volt, amikor bebuszoztunk Klári néni keszthelyi panellakásához, hogy a verseny előtt próbáljunk egyet. Azonnal megszerettem azt a lakást. Klári néni fiatal özvegy volt, én nem ismertem a szintén tanár férjét, de korán elvesztette úgy tudom rákban, s egyedül nevelte két kisfiát. Kis kétszobás panellakás volt, amiben talán először jártam életemben, s a nappaliban ott éktelenkedett a zongora. Klári néni elmesélte, hogy minden pénteken kis baráti társaság gyűlik össze s játszanak, énekelnek. Matild néni is mindig ott van, a töri magyar tanár, mert hogy ők anno sulistársak voltak, s Matild néninek nagyon szép hangja van.
Arra is emlékszem, hogy a panel ház kis konyhájában reggelit is készített nekünk, s amikor el kellett rohannia valamiért akkor versenyt vívtunk, hogy ki mosogasson el, mert hát mégiscsak nagy dolog ez. S mikor Klári néni visszajött, ott abban a konyhában, s erre most is tisztán emlékszem, de olyan gyönyörűen, de olyannyira szépen elénekeltem a Sárga kacsa úszik a vízen c. népdalt, hogy úgy éreztem a világ az enyém, senki el nem veheti tőlem. Klári néni csak bámult rám, s azt mondta, ezzel nyerünk babám.
Hát igazából nem tudom, hogy mit nyertem, mert helyezést nem értem el ugyanis az oklevélre amit a verseny után osztogattak az volt írva mínőségi okok miatt érvénytelen. Úgyanis az történt, hogy az első dalt, a Csillagok csillagokat nem tudtam elkezdeni. Ott álltam, mint a bálám szamara, Klári néni vigyorgott a zsűri asztal felől, s egyszerűen nem jutott eszembe az első mondat. Klári néni odament a zongorához, elkezdte játszani én meg csak azt hajtogattam, Csillagok csillagok...
Azóta is szeretem nézni nyári csendes éjszakán a csillagokat. Itt Londonban nincs sok, valójában nagyon ritkán lehet látni. S elárulok nektek egy titkot. Van egy listám. Azon dolgok szerepelnek rajta, amikre vágyom, amiknek a megvalósulásában hiszek s remélem, hogy be is fognak következni. Az egyik ez...közönség előtt énekelni...lehet valami metal zenén kellene törnöm az agyam...hajamat dobálva hörgök s ordítok...hm...a népzenét egyébként nem szeretem. Legalábbis a vidéki nyivákolós fajtát. Bódi Szilvi, Herzkú Ági néha meg meg lep egy egy dalával, de jobbára nem hallgatom ezt a stílust.
De Matulára s Gyulára szeretettel gondolok. Segítettek túlélni s megélni. S szégyellem magam, hogy elfelejtettem őket. Most, hogy a napokban újraolvastam szinte minden szavát kincsnek találtam. Újra tanított, magyarázatot adott. Mert vajon miért nem emlékeztem arra, hogy ha valaki azt mondja, hogy ezt így kell csinálni, akkor az után ne megsértődjek, hogy na biztos azt godnolja, hogy milyen buta vagyok, hanem egyszerűen elfogadjam, hogy szeretettel tanítottak. S hogy figyeljek a másikra. Mert van amit csak egyszer mondunk el. S annak elégnek kell lennie egy életre.
Kérdéseket szült, de legfőképpen megnyugtatott. Mert újra értettem minden szavát. S abbahagytam azt keresni, hogy mi nem vagyok, mert tudom, hogy mi igenis vagyok. Hiszek az egyszerű tisztaságban. Hogy néha a kevesebb több. Hogy a csend beszél. S hogy a változás nem hangos szóval jön s nem kíséri dudaszó. A változásról nem beszélünk. A változást megéljük s megtapasztaljuk. S minden de minden odabent bennünk van, s csak most kezdem megérteni, hogy minden úgy volt jól, ahogy volt, s úgy lesz jól, ahogy.
http://staub-site.honlapepito.hu/tarhely/staub-site/dokumentumok/letoltesek/konyvpdfmegtek/fekete_istvan_tuskevar.pdf

Eternal sunshine of the spotless mind

Ma újra megnéztem a magyarul A tökéletes elme ragyogása néven vetített filmet. Michael Gondry rendezte s félig meddig írta is ezt a csodás történetet. Fel is írtam magamnak a nevét s megpróbálom majd más alkotásait is felkutatni. Annyira jó ez a film. 

Ti nem álmodtatok akár egyszer is arról, hogy milyen lenne kitörölni valakinek vagy valaminek az emlékét? Persze, hogy igen. Én például szívesen kisatíroznám a szerda reggelt. Pontosítva azt, amikor a semmiből elémugró kisfiúcskát telibe találtam a bicajommal. Ezelőtt a fenomenális momentum előtt 2-3 perccel épp egy volt kolléganőmnek széles mosollyal odaordítva kívántam szép napot, s telve voltam az öröm azon részével, ami hirtelen s széles körben terítette el szívem s az akörüli berkeket bummm...Láttam, de már nem tudtam mit csinálni. A jól bevált mozdulatok, hátsó fék, befarolás, s megpróbálni úgy esni hogy egyben maradjunk. Sikerült. Csodával határos módon a kiskrapeknak semmi, de semmi baja nem lett. A bicajom is, eltekintve a kormányon lévő védőgumi véres piszkától köszöni, jól van. Én meg közelebbi barátságba kerültem az aszfalttal, mint olyannal. Fájt. Fáj most is. Nem törtem el semmit, de lábam, oldalam a szivárvány ezer színében tündököl, s két tenyeremen, ha nem is stigmata nyomokat, de két mélyen éktelenkedő nyílt sebet szereztem. Ma már jobb. Már levettem a tapaszt, már nem fáj ha zuhany alatt beleér a meleg víz. A balt már össze tudom csukni fájdalom nélkül, a jobb még panaszkodik, de pár nap s elfújta a nyári eső. (vagy tavaszi...akár őszi is lehet, téli nem. Télen essen a hó!)

Szóval minden dráma nélkül - azért skacok, drámai volt, ahogy csöpögött a vér, s szipogva próbáltam másik felem hívni, hogy figyu...izé ne ess kétségbe, minden oké, jól vagyok, de elütöttem egy iskolást s alig tudom fogni a telefont mert szétnyílt a kezem s ugye jössz, segiteni...s ezek után ne várja az ember lánya, hogy ne úgy reagáljanak, mint a Breaking Bad Walter-ja, aki az abszolut kétbalkezes partnerenek az alábbiakat ordítja:  "Is this just a genetic thing with you?? Is it congenital? Did your mother drop you on your head when you were born?" Haaahahaaa mókás jelenet szóval kanyarodjunk vissza a drámából. 

Mi lenne, ha kitörölném ezt a jelenetet az emlékezetemből? Felébrednék s totál hülyén nézném a kezemet, hogy mi a csuda történt velem az éjszaka, megrágtak a pókók? Vagy vajon a sebeket is el tudnám tűntetni??? Hát tudjátok mit? Hallgassátok meg ezt a számot...s utána beszélünk újra...http://www.youtube.com/watch?v=FEFSijfv1U8 (Ronan Keating: Scars)

uh...oké nem akartam íly drámaira...de ahogy ott bukdácsoltam hazafelé először azon morfondíroztam ha most eltávoztam volna az angyalok közé a rendőrségnek fogalma sem lett volna, hogy kit értesítsen. Ugyanis a tény az tény. Vérszerinti, közeli hozzátartozóm egy sincs. S ez így van feketén fehéren. Belefáradtam hazudni vagy finomabban szólva "szépen körülírni" jah igen, volt anyám meg apám, de hát nem igen beszélünk s jah amúgy van egy nővérem is meg egy bátyám is, de hát elfoglaltak, mindegyiknek meg van a maga élete. Vége. Ez nem így van.

Nem beszélünk évek óta. Nem törödünk egymással úgy ahogy kellene. (Na már megint, miért írom azt, hogy úgy ahogy kellene, ha valaki 23 illetve közel 3 éve nem is beszélt velem az nem "úgy ahogy kellene", az sehogy) S ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül s az okokat egyáltalán nem áll módonban boncolgatni. 

De ha a rendőrség megkérdezné kik ők, a nevükön kívül nem nagyon tudnék mást mondani mert már mást nem is nagyon tudok róluk. Ennyi. Valószínűleg ennek az emléknek az eszembe jutásakor feltörő érzést szívesen kitörölném. De ezt sem tudom. Mert ilyen sincs. 

Így most itt vagyok kis londoni kuckómban s bámulom a felhőszakadást, ami percekkel ezelőtt szakadt ránk. Bődület tényleg az időjárás itt. Brrr...nyoma sincs a nyárnak. S rájöttem, hogy ha meg akarom érteni az érzéseimet, magamat, akkor igenis emlékeznem kell. Mert egyszerűen némely dolgot nem tudok, egyszerűen nem tanultam meg, mert most nem tudom, hogy nem volt mellettem senki aki megtanította volna, vagy egyszerűen felületes voltam s nem vettem észre. Egyébként ha valaki tud iskolát vagy bármi intézetet ahol felnőtt kinézetű lényeket oktatnak ilyenféle dolgokra, bátran szóljon. Azonnal megyek! 

De jelenleg egy nyitott óceán terül előttem. S nem menekülni akarok a semmibe, hanem tudatosan evezni előre. Hát ehhez a kalandos túrához viszont térképre s az is lehet, hogy segítőkre lesz szükségem. Mert lehet, hogy mégis a vér vizzé vált, de már pár vízcseppel is el tudok látni egy egész kertet. Mert a kertben kincsekre lehet lelni. Csak gazolni kell... Hát hajrá előre... :)