Tüskevár

Jaaajjjjj...elmúlt az eső s kinyitottam az ablakomat. Imádom az eső utáni illatot. Tele van energiával, életerővel, tisztasággal s ártatlansággal. Ennél jobban csak a reggeleket szeretem, de most igazából késő délután van. Egy cimborámat várom látogatóba. Azért jó dolgok is vannak ám, ha valaki balesetet szenved. Sok sok kedvességet, törődés ezer s ezer formáját zsebelheti be az emberlánya. S például mogyorós csokit is. Amit malyszolgatok. Szeretem a nagymogyorós csokoládét. Letörök egy darabot, s hagyom, hogy elolvadjon a számban a krémes csoki s megpróbálok minél több mogyorót összegyűjteni úgy, hogy ne zúzzam őket össze. S mikor már nem megy több, krakk...egy roppantással összeaprítom őket. Szeretem, úgy ahogy a Tüskevár c. ifjúsági regényt is. Sokaknak csak egy a sok kötelező olvasmány közül, de nekem sokáig maga volt a Biblia. Imádom minden sorát, s érzem minden szavaban az illatokat, a gyerekkoromat, az emlékeimet. Nem tudom, hogy azért e mert ott nőttem fel pár kilóméternyire a nevezetes vártól ami valóban csak egy fantázia lehet, mert nem hogy várat de még kőkupacokat sem fedeztem fel. De a Zala folyó. A Kis-Balaton. Bizony azok nagyon is valós dolgok. Alsópáhok egy piciny falucska volt az én időmben, mára már forgalmas jobbára németek által kedvelt turistaközséggé nőtte ki magát. Ennek a falunak is majdnem a legeslegvégén nőttem fel. Hálát adok érte. Biztos megvan a varázsa egy forgalmas város betonrengetegében való felcseperedésnek is, mint minden másnak. De a konykánkból reggel kilépve, a nagymamámhoz való felrohanásom közbeni apró momemtumok, mint például a nedves fű okozta víz a szandálomban, vagy az aranyeső virágjának illata s a szomszéd kutya rohanása a kerítéshez, s a domboldalról hátammögött elterülő berek finom ébredése szinte minden egyes nap eszembe jut. Ezért is lesz majd kertes házam kis kerttel, ahol reggelente mezítláb tudok rohangászni. Addig pedig marad a Tüskevár, mert emlékezni jó, még ha néha tele van tüskével is.
Azt tudom egyszer például baracklekvárt főztünk be édesanyámmal, akkor már csak ketten voltunk szerintem, s a pár szomszéddal odébb lévő Sebestyénék méhraja, mert hogy Sebestyén papa méhészettel rendelkezett, hát bizony az összes méh a konyha ablakán szeretett volna mélyebb ismeretekre szert tenni a finom gőzölgő kondérból. Nem emlékszem nagy tragédiára. Sebestyén papa jött, összeszedte őket, mi pedig főztünk tovább. De például arra is emlékszem, hogy sokat voltam egyedül. Talán én voltam az egyedüli az osztályban aki nem várta a nyarat kellő örömmel, s augusztusban visszaszámlálta a napokat s minden nap legalább háromszor megszaglászta a frissen bekötött füzeteket s a táskába belepakolva "iskolásat" játszott. Pedig a suliról nincsen sok jó élményem. De ott legalább nem éreztem magam egyedül. Szerettem tanulni, s ebben sokat segítettek tanáraim, akikre a mai napig szeretettel gondolok. Matild néni volt az osztályfőnököm, magyar s történelem tanár. Miatta egy darabig töri tanár szerettem volna lenni, de hamar lemondtam róla. Klári néni az énektanárnéni, aki egyszer csodát mívelt velem. Tisztán emlékszem. Az énekkar tagja voltam, jobbára ott középen, inkább szoprán, erős mezzoszoprán. Szerettem énekelni. A nagymamám mindig énekelt. Népdalokat. Imádta. S sokszor esténként kérte, hogy ne menjek haza, énekeljünk együtt, s tanított egy csomó dalra, s bevallom most nem sok jut teljesen eszembe. Ez szomorú...de a hangja a fülemben van.
No de. Az énekkarban nem voltam kiemelkedő, a kar tagja voltam. De egyik nap Klári néni odajött s megkérdezte, hogy lenne e kedvem elmenni népdaléneklési versenyre. Azt mondtam, oké. Mint általában mindenre. Aztán utána főhet a fejem, hogy tudok eleget tenni az okénak. Elkezdtünk készülni rá. Három dalt kellett választani, azt kellett aztán előadni a keszthelyi zsűri előtt. Nem emlékszem nagyon a próbákra, csak hogy egy leányzó, aki alattam járt egy évvel, csodásan énekelt egy dalt. Örültem neki, nem voltam féltékeny vagy ilyesmi, teljesen más kategóriába tartozott. Hideg reggel volt, amikor bebuszoztunk Klári néni keszthelyi panellakásához, hogy a verseny előtt próbáljunk egyet. Azonnal megszerettem azt a lakást. Klári néni fiatal özvegy volt, én nem ismertem a szintén tanár férjét, de korán elvesztette úgy tudom rákban, s egyedül nevelte két kisfiát. Kis kétszobás panellakás volt, amiben talán először jártam életemben, s a nappaliban ott éktelenkedett a zongora. Klári néni elmesélte, hogy minden pénteken kis baráti társaság gyűlik össze s játszanak, énekelnek. Matild néni is mindig ott van, a töri magyar tanár, mert hogy ők anno sulistársak voltak, s Matild néninek nagyon szép hangja van.
Arra is emlékszem, hogy a panel ház kis konyhájában reggelit is készített nekünk, s amikor el kellett rohannia valamiért akkor versenyt vívtunk, hogy ki mosogasson el, mert hát mégiscsak nagy dolog ez. S mikor Klári néni visszajött, ott abban a konyhában, s erre most is tisztán emlékszem, de olyan gyönyörűen, de olyannyira szépen elénekeltem a Sárga kacsa úszik a vízen c. népdalt, hogy úgy éreztem a világ az enyém, senki el nem veheti tőlem. Klári néni csak bámult rám, s azt mondta, ezzel nyerünk babám.
Hát igazából nem tudom, hogy mit nyertem, mert helyezést nem értem el ugyanis az oklevélre amit a verseny után osztogattak az volt írva mínőségi okok miatt érvénytelen. Úgyanis az történt, hogy az első dalt, a Csillagok csillagokat nem tudtam elkezdeni. Ott álltam, mint a bálám szamara, Klári néni vigyorgott a zsűri asztal felől, s egyszerűen nem jutott eszembe az első mondat. Klári néni odament a zongorához, elkezdte játszani én meg csak azt hajtogattam, Csillagok csillagok...
Azóta is szeretem nézni nyári csendes éjszakán a csillagokat. Itt Londonban nincs sok, valójában nagyon ritkán lehet látni. S elárulok nektek egy titkot. Van egy listám. Azon dolgok szerepelnek rajta, amikre vágyom, amiknek a megvalósulásában hiszek s remélem, hogy be is fognak következni. Az egyik ez...közönség előtt énekelni...lehet valami metal zenén kellene törnöm az agyam...hajamat dobálva hörgök s ordítok...hm...a népzenét egyébként nem szeretem. Legalábbis a vidéki nyivákolós fajtát. Bódi Szilvi, Herzkú Ági néha meg meg lep egy egy dalával, de jobbára nem hallgatom ezt a stílust.
De Matulára s Gyulára szeretettel gondolok. Segítettek túlélni s megélni. S szégyellem magam, hogy elfelejtettem őket. Most, hogy a napokban újraolvastam szinte minden szavát kincsnek találtam. Újra tanított, magyarázatot adott. Mert vajon miért nem emlékeztem arra, hogy ha valaki azt mondja, hogy ezt így kell csinálni, akkor az után ne megsértődjek, hogy na biztos azt godnolja, hogy milyen buta vagyok, hanem egyszerűen elfogadjam, hogy szeretettel tanítottak. S hogy figyeljek a másikra. Mert van amit csak egyszer mondunk el. S annak elégnek kell lennie egy életre.
Kérdéseket szült, de legfőképpen megnyugtatott. Mert újra értettem minden szavát. S abbahagytam azt keresni, hogy mi nem vagyok, mert tudom, hogy mi igenis vagyok. Hiszek az egyszerű tisztaságban. Hogy néha a kevesebb több. Hogy a csend beszél. S hogy a változás nem hangos szóval jön s nem kíséri dudaszó. A változásról nem beszélünk. A változást megéljük s megtapasztaljuk. S minden de minden odabent bennünk van, s csak most kezdem megérteni, hogy minden úgy volt jól, ahogy volt, s úgy lesz jól, ahogy.
http://staub-site.honlapepito.hu/tarhely/staub-site/dokumentumok/letoltesek/konyvpdfmegtek/fekete_istvan_tuskevar.pdf