Ébresztő

Olyan sokan panaszkodnak s vélik problémáik okának azt, hogy egyedül vannak. "Azért nem merek megtenni valamit mert egyedül vagyok. Azért nem utazom, mert egyedül vagyok. Azért nem nézek meg egy kiállítást mert egyedül vagyok s így tovább.
Nem mondom, hogy nem érzek így olykor olykor, de ha másra nem arra megtanított az élet, hogy akárhogy is érzem magam, legyen az hiperboldog vagy szuperdepresszív, senki mas, csak én vagyok a felelős. Az már egy másik dolog, hogy hogyan s mint lehet jobbá tenni, eltörölni vagy fenntartani ezeket az érzéseket, ezt mindenkinek magának kell tudnia. Ebben sajnálom, senki más nem tud segíteni. Olvashatunk inspiráló műveket, de ha nem jut el a tudatunkig, hogy mit s mikor kell olvasni, akkor hiába lehet ott a könyvespolcon száz s száz jobbnál jobb példány, csak porosodni fognak, maguktól nem fognak kinyitodni.
Persze van, hogy állapotunk oly mértékben betokosodott, hogy valakinek ki kell bányásznia bennünket onnan, ez egy másik szituáció. De nem is akarok én itt nagy filozófikus eszmefuttatást véghezvinni. Csak szomorúan állapítottam meg minap, ahogy körbenéztem a körülöttem lévő embereken. Mindegyik egyedül ült - amivel még nem is lenne gond - de olyan kétségbeesettnek tűnt mindegyik. Ha egy egy örömteli arcot láttam, akkor hirtelen kedvet éreztem odaülni mellé s megkérdezni, mi a titkod? S megkérni, hogy álljon fel s mondja el mindenkinek, hátha ezzel segítene a melankóliában szenvedőknek. Néha úgy megráznám ezt a világot. ÉBREDJETEK FEL!!!
Feldmár András egyik beszélgetését hallgattam, melyben arról mesélt, hogy volt egy páciense, aki azzal fordult hozzá, hogy veri a gyerekeit, bár nem akarja, de késztetést érez rá, s szeretné megszűntetni. András először el akarta küldeni, mert mély undort érzett a nő iránt, nem akart neki segíteni. S én pont erről az érzésről kezdtem el gondolkozni. Az eset önmagában nem különleges, talán abból, hogy "becsülendő" hogy a hölgy segítséghez fordult, hiszen ez azt mutatja, hogy változni akar. S ahogy András is írta, ha akkor követi az intuícióit s elküldi a nőt, talán soha nem hagyja abba a verést, de kezelésről kezelésre jobb lett az állapota, s az ugyan nem derült ki, hogy a páciens kigyógyult e mániájából, de lényegében pozítiv volt a kicsengése.
Visszatérve az érzése, ami Andrásban megfogalmazodótt elöször, gondolom nagyjából mindenkiben hasonló. Elítéljük s utálni kezdjük az ilyen embereket. Miért csinálod, ha ráadásul tudod is hogy gonoszságot csinálsz? Hagyd abba s kész. Ez lenne a válaszunk. Nem? Valójában nekem is. Mert az hogy mit várnak el tőlünk az egy kérdés, de a bántalmazás s erőszak az valóban megengedhetetlen. S ez nem csak a fizikai erőszakra értendő. A lelki terror is ide tartozik. De bennem az illető iránt először nem undor keletkezik. Azonnal azon kezdek el gondolkozni, hogy vajon mi történt vele, hogy ez az állapot normális számára? Mert egyértelmű, hogy eddig az volt, ha csinálta s nem hagyta abba, valószínűleg most nyílik a világ számára s kezdi észrevenni, hogy ez nem igazán a legjobb dolog. Mégha ez nagyon egyértelműnek is tűnik nekünk, "normális" embereknek. De nem is gondolnátok hány s hány ember úgy nő fel, hogy az erőszak, a lelki terror mindennapos, s ebben a helyzetben próbálják "jól érezni" magukat, s nem is tudják milyen más is tud lenni az élet. Szerintem mindenféle kezelések helyett ezeket az embereket be kellene tenni - embertől függően annyi időre amennyi "elég" neki - egy egy szeretettel teli családba s csak együttélni az új helyzettel. Ez a legjobb lecke. Elmondani dolgokat nem lehet. Az agy felfogja, de a szív nem érti. Ha látod, elhiszed. Ha érzed emlékezni fogsz. S ha elkezded élvezni felejtesz. S így válik a lényeddé, a véreddé.
Személyes tapasztalatból beszélek. Az a közel 6 év amit az első kapcsolatom adott, észrevétlenül tanított s formált. Még az is lehet, hogy a család tagjai tudattalanul csinálták amit csináltak, mert számukra az az élet volt a normális, de én csodaként fogom fel minden pillanatát, s őszinte szeretettel gondolok rá. Ha nem is mindent, de sikerült kiölnie belőlem azt a sok sok negatív s valóban fekete gondolatot ami mindennapjaimat mozgatta. S azt hiszem akkor még én magam sem tudtam, hogy milyen csoda történik velem. De azt is tudom, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, hogy ezek a csodák ráleljenek. Számukra ki kell találni valami...s valamiért nem hagy nyugodni ez a valami...:)

III.

Hatalmas prüsszögéssel kapta fel a polc legtetejéről lecsámpázott könyvet. Ahogy kinyitotta önkéntelen mozdulattal beleszagolt. Ezzel a mozdulattal be is szippantotta az éppen éledező molylepkét. Hát öregem, te is lehettél volna óvatosabb...motyogta s az orrát szűnni nem akaró csavarás közben hirtelen emlékképek villantak az agyába.
Ott állt a budai bérlakás sötét földszinti szobájában. A lakás ezt a részét akkoriban inkább raktárnak vagy kamrának használták. Minden zsufolásig butorokkal, könyvekkel, szekrények tetején fellelhető kincsekkel. Hatalmas belmagassága lévén nyáron is dermesztő hüvösséget árrasztott. Ugyanis odakinnt tombolt a nyár. Édesanyja küldte fel az iskolai szünetre a városban élő rokonokhoz. Ebben a pár hétben ez a szoba vált álmai tárházává. A városba nagyon riktán mentek ki. Jobbára ki a városból a zöldbe, ami számára nem jelentett akkora örömet, lévén hogy vidéki leanyzó volt. Szívesebben ment volna az épületek közé, múzeumokba, kázókba, könyvtárba. Ezek hiányában maradt a szoba. Öreg illata volt. Szomorúságot s elmúlást árasztott, de ő mégis kedvelte. Jó barátságba kerültek. Ismerték az árnyakat, az ajtó alatt beszivárgó emberhang foszlányokat, a ház lakóinak napi rutinjait. Együtt álmodtak. S leginkább vártak.
Vártak arra ,hogy belépjenek a világukba. Vártak a reggelre. Vártak az estére. Vártak arra, hogy hazamenjenek.
Mélyet sóhajtott. Becsukta a könyvet s visszatette a helyére. Várakozzál csak tovább. Másod ugysem maradt. Csak az illat s te magad.

Unfinished song

Egyik hősöm (szerencsére vannak egypáran, motiválnak, továbblöknek, megsiratnak, simogatnak s átölelnek s legfőképp életben tartanak) Celine Dion. Ez a nő valami csoda. S tudjátok nem csak a hangja miatt...hallottam én már kevésbbé tehetséges, abszolút nem képzett hangot csodásabbnak, ha a hangot vesszük csak alapul. S nem is a Titanic elsüllyedésére gondolok, hanem egyszerűen ez a nő izzig vérig az is. Szeretem őt hallgatni, a dalaiből erő s hit sugárzik. Erő a mindennapokhoz s hit a csodákban. Ha őt hallgatom s látom mindig jó kedvem lesz még akkor is ha az a dal picit drámaira sikeredett. S nem elhanyagolandóan csodás alakkal is rendelkezik. No de elég is "dizson barátnőmből", hallgassátok meg a hamarosan megjelenő új albumáról az egyebként nagyon kedves filmnek igérkező Unfinished song betétdalát.
http://www.youtube.com/watch?v=Z_LF5IWHEiU

"...so you are thinking it's ending, but it's only just begun..." bizony egy pár hónappal ezelőtt én is kissé szkeptikusan gondoltam arra, hogy most már kevesebb, mint 2 hónap múlva költözöm. Ismét. :) Így okot adva kedves cimborámnak arra, hogy ismételten kacagjon s , Ágika, hát itt is éltél egy rövid ideig mondattal fogadjon! Ha-ha-ha, azért van még a listámon bőven hely, de most germán földre evezem. S izgatottan várom. Nagyon is. Frankfurt az úticél. Hogy miért ez a város? Elég nagy, hogy izgalmas legyen, s elég kicsi, hogy élhető. Közel van Belgiumhoz, Hollandiához, s Franciaországhoz, így kocsival sok sok gyönyörűséges hely bejárható. Kalandra fel! Németül jobban állok, mint anno angolból, mikor kijöttem. De azt sem gondoltam volna 3 évvel ezelőtt, hogy olyan munkalehetőségek után fogok kutatni most, ahol elsősorban angolul beszelnek. :) Jó is ez.  S a legjobb, hogy mindezt nem egyedül kell végigcsinálnom.
Bevallom, én mindig is szerettem a németek sprecizitását, azt, hogy bármerre jársz az országban rendezettséget s tisztaságot találsz. Az ország véleményem szerint gyönyörű s hosszabb-rövidebb időre biztosan sok sok élménnyel fog gazdagítani.
Addig pedig maradt 56 nap Londonban. Izgalmas ám ez is. Elég gyorsan otthonommá vált ez a város, s nem is búcsúzom tőle. Úgy ahogy Budapest is az otthonom, így ez is az marad. Miért? Mert jósorsomnak köszönhetően itt is leltem értékes lelkekre, akik visszavárnak, akik gondolnak rám s figyelnek rám.
Csodás meleg van ma. 27 fok. Hihetetlen. Claire kolléganőm kerti partyba hívott. Rövidgatyó elő, sok nevetés s móka. Élvezzétek ti is a nyarat. Én megpróbálom a lehető legjobban kiélvezni ezt a pár napot, s lelkemet felkészíteni az előttem álló még csodásabb kalandra. Addig pedig ajánlom mindenki figyelmébe ezt a filmet. Egyszerűen csak lenyűgöző. Most csak ennyi. Túl meleg van ahhoz, hogy a gép előtt csücsüljek. Ki a szabadba!
http://www.youtube.com/watch?v=ZF7i2n5NXLo

Ahhh! S ki is kell próbálnom újonnan beszerzett lencsémet. Kerestem, kutattam s ráleltem egy szovjet gyártmányú, manual lencsére, ami tökéletesen barátságba került a Canon gépemmel, s mindössze 10 fontba került. Nem kell ide drága lencse, csak kis kutatás s egy kis utánajárás. S már is tökéletes képeket lehet készíteni bokeh ball effect-tel. :)))))) Még gyakorolnom kell, de élvezem nagyon!