Ébresztő

Olyan sokan panaszkodnak s vélik problémáik okának azt, hogy egyedül vannak. "Azért nem merek megtenni valamit mert egyedül vagyok. Azért nem utazom, mert egyedül vagyok. Azért nem nézek meg egy kiállítást mert egyedül vagyok s így tovább.
Nem mondom, hogy nem érzek így olykor olykor, de ha másra nem arra megtanított az élet, hogy akárhogy is érzem magam, legyen az hiperboldog vagy szuperdepresszív, senki mas, csak én vagyok a felelős. Az már egy másik dolog, hogy hogyan s mint lehet jobbá tenni, eltörölni vagy fenntartani ezeket az érzéseket, ezt mindenkinek magának kell tudnia. Ebben sajnálom, senki más nem tud segíteni. Olvashatunk inspiráló műveket, de ha nem jut el a tudatunkig, hogy mit s mikor kell olvasni, akkor hiába lehet ott a könyvespolcon száz s száz jobbnál jobb példány, csak porosodni fognak, maguktól nem fognak kinyitodni.
Persze van, hogy állapotunk oly mértékben betokosodott, hogy valakinek ki kell bányásznia bennünket onnan, ez egy másik szituáció. De nem is akarok én itt nagy filozófikus eszmefuttatást véghezvinni. Csak szomorúan állapítottam meg minap, ahogy körbenéztem a körülöttem lévő embereken. Mindegyik egyedül ült - amivel még nem is lenne gond - de olyan kétségbeesettnek tűnt mindegyik. Ha egy egy örömteli arcot láttam, akkor hirtelen kedvet éreztem odaülni mellé s megkérdezni, mi a titkod? S megkérni, hogy álljon fel s mondja el mindenkinek, hátha ezzel segítene a melankóliában szenvedőknek. Néha úgy megráznám ezt a világot. ÉBREDJETEK FEL!!!
Feldmár András egyik beszélgetését hallgattam, melyben arról mesélt, hogy volt egy páciense, aki azzal fordult hozzá, hogy veri a gyerekeit, bár nem akarja, de késztetést érez rá, s szeretné megszűntetni. András először el akarta küldeni, mert mély undort érzett a nő iránt, nem akart neki segíteni. S én pont erről az érzésről kezdtem el gondolkozni. Az eset önmagában nem különleges, talán abból, hogy "becsülendő" hogy a hölgy segítséghez fordult, hiszen ez azt mutatja, hogy változni akar. S ahogy András is írta, ha akkor követi az intuícióit s elküldi a nőt, talán soha nem hagyja abba a verést, de kezelésről kezelésre jobb lett az állapota, s az ugyan nem derült ki, hogy a páciens kigyógyult e mániájából, de lényegében pozítiv volt a kicsengése.
Visszatérve az érzése, ami Andrásban megfogalmazodótt elöször, gondolom nagyjából mindenkiben hasonló. Elítéljük s utálni kezdjük az ilyen embereket. Miért csinálod, ha ráadásul tudod is hogy gonoszságot csinálsz? Hagyd abba s kész. Ez lenne a válaszunk. Nem? Valójában nekem is. Mert az hogy mit várnak el tőlünk az egy kérdés, de a bántalmazás s erőszak az valóban megengedhetetlen. S ez nem csak a fizikai erőszakra értendő. A lelki terror is ide tartozik. De bennem az illető iránt először nem undor keletkezik. Azonnal azon kezdek el gondolkozni, hogy vajon mi történt vele, hogy ez az állapot normális számára? Mert egyértelmű, hogy eddig az volt, ha csinálta s nem hagyta abba, valószínűleg most nyílik a világ számára s kezdi észrevenni, hogy ez nem igazán a legjobb dolog. Mégha ez nagyon egyértelműnek is tűnik nekünk, "normális" embereknek. De nem is gondolnátok hány s hány ember úgy nő fel, hogy az erőszak, a lelki terror mindennapos, s ebben a helyzetben próbálják "jól érezni" magukat, s nem is tudják milyen más is tud lenni az élet. Szerintem mindenféle kezelések helyett ezeket az embereket be kellene tenni - embertől függően annyi időre amennyi "elég" neki - egy egy szeretettel teli családba s csak együttélni az új helyzettel. Ez a legjobb lecke. Elmondani dolgokat nem lehet. Az agy felfogja, de a szív nem érti. Ha látod, elhiszed. Ha érzed emlékezni fogsz. S ha elkezded élvezni felejtesz. S így válik a lényeddé, a véreddé.
Személyes tapasztalatból beszélek. Az a közel 6 év amit az első kapcsolatom adott, észrevétlenül tanított s formált. Még az is lehet, hogy a család tagjai tudattalanul csinálták amit csináltak, mert számukra az az élet volt a normális, de én csodaként fogom fel minden pillanatát, s őszinte szeretettel gondolok rá. Ha nem is mindent, de sikerült kiölnie belőlem azt a sok sok negatív s valóban fekete gondolatot ami mindennapjaimat mozgatta. S azt hiszem akkor még én magam sem tudtam, hogy milyen csoda történik velem. De azt is tudom, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, hogy ezek a csodák ráleljenek. Számukra ki kell találni valami...s valamiért nem hagy nyugodni ez a valami...:)